Olvasónk fűtésszereléssel foglalkozik és most először vállalt a lakóhelyétől távolabbi településen munkát. Egy családi ház padlófűtését alakítja ki a csapatával. Eddig nem volt gond az utazással, most viszont reggelente már másfél órát kell autózniuk. Bár jó pénzt keresnek ezzel a munkával, az emberei egyre többet zúgolódnak, hogy miért nem fizeti ki nekik az utazással töltött időt is. Nem kevés pénz lenne, hiszen napi három órát kellene úgy megtéríteni, hogy az alatt nincs munkavégzés, nincs bevétel. Mik erre a szabályok, ki kell-e fizetni az utazgatással töltött időt?
Valóban nem egy esetben okoz ellentéteket a felek között a munkába járás költségeinek a megtérítése. A munkaadó nem szívesen fizeti ki az utazással töltött órákat, hiszen – álláspontja szerint – miért fizesse ki azt az időt, amikor az emberei nem termelnek, nem végeznek munkát, „csak“ üldögélnek az autóban. A dolgozók érvelése is érthető: számukra ez nem szabadidő, a munkaidejük hosszabbodik meg azzal a napi több órával, amit utazással kell tölteniük. Nem ők akarnak utazni, így díjazást is várnak ezekre az órákra.
Ha valaki egy gyárban dolgozik a szomszéd városban, akkor számára egyértelmű, hogy a szokásos reggeli buszozása nem számít munkaidőnek. Még akkor sem, ha több órát tölt el így a közlekedéssel. Hiszen a munkavállaló saját döntése volt, hogy a távoli városban lévő vállalkozáshoz szerződik dolgozni. Ilyen esetben az utazással töltött idő az ő szabadidejéből vesz el.
Más a helyzet, ha valaki a saját lakóhelyén működő vállalkozásnál dolgozik, de most egy aktuális feladat miatt kell utaznia. Tipikusan ilyen a példában szereplő olvasónk esete is: a cég többnyire helyben működik, de a mostani feladat miatt másik városba kell a dolgozóknak ingázniuk.
A munka törvénykönyve szerint ez nem munkaidő
Az ilyen helyzetek megoldása nem egységes, nem mondhatjuk minden esetre kiterjedően, hogy így vagy úgy kell eljárni. A munka törvénykönyve az utazási időt kiveszi a munkaidőből – a munkaadók közül legtöbben erre a paragrafusra szoktak hivatkozni, ha nem fizetnek bért az utazással töltött időre. A törvény szerint nem munkaidő a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás időtartama (2012. évi I. tv. 86. § 3.).
A törvény szövege alapján így meg kell különböztetnünk, hogy mikor kerül sor az utazásra. Ha a dolgozóink reggel a cég saját telephelyén jelentkeznek, majd innen együtt, például a vállalkozás kisbuszával visszük őket bármilyen távoli munkahelyre is, akkor az utazásra már a munka reggeli felvételét követően kerül sor, így ez mindenképpen munkaidőnek számít. Ha viszont egyikük nem csatlakozik a társasághoz és külön, saját autójával megy át a másik városba, akkor neki viszont csak a megérkezés után, a külső helyszínen kezdődik a munkaideje. Ez így nem jó, hiszen különbséget teszünk két ugyanott dolgozó és ugyanannyit utazó emberünk között csupán annak alapján, hogy önállóan utaznak vagy mi visszük őket.
Egy uniós bírósági ítélet alapján viszont munkaidő
Ezt az ellentmondást néhány évvel ezelőtt egy uniós bírósági ítélet oldotta fel – de majd látjuk, hogy a helyzet ettől nem vált egyszerűbbé. Az akkori ügyben olyan munkások szerepeltek, akik naponta változó helyszínen dolgoznak, különböző szerelési munkákat végeznek. Ügyükben a bíróság kimondta, hogy változó munkahely esetén a lakóhelytől a napi első munkavégzési helyre és az utolsóról a lakóhelyre történő utazást is munkaidőnek kell tekinteni.
Az uniós bírósági ítélet alapján elvileg már nem kell azzal számolni, hogy a dolgozók mivel, hogyan utaznak a munkahelyre. Lehet, hogy reggel a megszokott telephelyen találkoznak és onnan a főnök szállítja őket egy kisbusszal a munkavégzés helyére. Lehet az is, hogy mindenki külön utazik oda, vagy összeállnak hárman-négyen és közösen mennek egyikük autójával. Bármelyik megoldást választjuk is, a bíróság szerint az utazás idejét változó munkavégzési hely esetén mindegyik esetben munkaidőnek kell tekinteni.
A probléma csak az, hogy az Európai Unió Bírósága ugyanúgy, ahogy bármely másik bíróság, nem jogalkotó szerv. Nem hozhat olyan döntést, ami a jövőben kötelező lesz bármely tagállam számára. Hiába hozott a bíróság egy értelmező döntést, az nem változtatja meg a magyar jogszabályokat.
Magyarországon továbbra sincs olyan érvényes jogszabály, ami ilyen esetekben kötelezne minket, hogy munkaidőként számoljuk el ezeket az utazásokat. Ha viszont nem így teszünk, és az illető dolgozók ezért bírósági pert indítanak, akkor könnyen elképzelhető, hogy a bíróság az uniós döntés alapján az ő javukra fog majd ítélni. A bíróság minden ilyen esetben egyedileg fogja majd az eset összes körülményeit vizsgálni. Lényeges kérdés például az, hogy a munkáltató utasítása alapján van-e lehetősége a dolgozónak az utazási távolságot, az utazással töltött időt befolyásolni? Például egy üzletkötő, aki saját maga állítja össze az aznap felkeresendő partnerek listáját, elég szabadon dönt arról, hogy milyen távolságban kezdi a munkanapját. A padlófűtést szerelő dolgozóknak viszont ebbe nincs beleszólásuk, ők a főnökük utasításait követik. Azt a kérdést is vizsgálni kell, hogy az utazás ideje alatt vajon van-e a munkáltatónak utasítási joga a dolgozó felett? Ez ugyanis a munkaidőnek az egyik legfontosabb jellemzője. Ha nincs utasítási joga, akkor azt elég nehéz lenne munkaidőnek tekinteni.
Összességében tehát azt kell mondanunk, hogy önmagában a nagyobb távolság még nem jelenti azt, hogy az önálló utazás idejére is munkabért kellene fizetni a dolgozóknak. Nincs olyan szabály, ami munkáltatóként erre kötelezne bennünket. Viszont ha ilyen helyzetbe kerülünk, érdemes mindenképpen megbeszélni az érintett dolgozókkal az utazás feltételeit, mert ha elégedetlenkedve bírósághoz fordulnak, akkor már nem biztos, hogy jól fogunk kijönni az ügyből.
Nagy Csaba
