Vályogház vízszigetelése: ne vegyük elő rögtön a bitument vagy a bontókalapácsot!

Olvasónk arra kérdezett rá, hogy hogyan tudná megrendelője vizesedő vályogházát vízszigetelni. A ház egyébként nincs annyira rossz állapotban, de nedves. Sajnos nem ritka ez a régebbi építésű, nem karbantartott vagy rosszul felújított vályogházaknál. Pedig a vályog egyébként az egyik legegészségesebb lakóklímájú épületfajta, de a vizesedés az Achilles-sarka. A vályogházaknál nem alkalmazhatunk egy sereg máshol jól bevált megoldást, egészen máshogy kell megközelíteni a problémát. Cikkünk megírásában Rezsnyák Péter építész segített.

A vályogház nem „magától” lesz nedves!

Nagyon sok embernek a vályogházról egy düledező putri, egy dohos, bontandó épület jut az eszébe. Pedig a több százezer ilyen épület jelentős részében egy deka penész, egy icipici dohszag sincs. Télen jól tartja a meleget, nyáron kellemes hűvös, mindezt penész nélkül. Miért terjedt akkor el ez a tévhit?

Több okból is. Egyrészt a vályogházakat rendszeresebben karban kell tartani, mint a „referenciaként” ismert téglaépületeket. A vályog ugyanis gyakorlatilag agyag, némi szalmával keverve. Leggyakrabban vályogtéglát vetettek belőle, és ezt rakták meg, de több más megoldás is ismert. A nedvesség szempontjából azonban mind ugyanúgy viselkedik: párát vesz fel, tárol és ad le, és ha mindez egyensúlyban van, akkor a világ kerek: jó bent a lakóklíma, egészséges páratartalom van, és nincs penész. A vályog ugyanis „puffereli” a párát: egész sokat fel tud venni anélkül, hogy bármi baja lenne. Nyáron, mikor magasabb a páratartalom, felveszi a fal, télen pedig, amikor száraz a levegő, kiengedni. Így nyáron hűvösebbnek, télen pedig melegebbnek érezzük a hőmérsékletet, a páratartalom pedig mindig ideális, 50% körüli.

Ha azonban több nedvességet vesz fel a fal, mint amennyit le tud adni, akkor baj van: a vályogban lévő szerves anyag (a szalmatörek) elkezd korhadni, büdös lesz, elkezd penészedni, dohszag lesz, és ha ez az állapot sokáig fennáll, akkor statikai problémák is fellépnek, azaz akár össze is dőlhet. Ha semmi pára nincs, az se jó. Olyankor az a veszély áll fenn, hogy elkezd porladni a fal. Hál Istennek, ha néhány egyszerű szabályt betartunk, akkor a vályog „önműködő” lesz: pont annyi lesz benne a nedvesség, amennyi ideális. Hiszen a parasztbácsiknak sem volt annak idején diplomájuk, a vályog mégis „tudta” magától a fizikát. 

Mitől nedvesedik?

A régi vályogházakat általában olyan helyre építették, ahol a talajvíz nem volt magas. Nagy részüknek „rendes” beton alapja sincs: kő, tégla, sőt, egyes esetekben döngölt földre kerültek. Így is működött a dolog, amíg túl sok vizet nem kap a fal. Honnan jöhet a víz? 

Felülről: meglepően sok esetben rossz a házak csapadékvíz elvezetése. Ha az ereszcsatorna rossz, és nem vezeti el az évi több száz liter vizet, vagy ha az ereszcsatorna alja a faltól 20 centire vezeti csak el a vizet, akkor ne csodálkozzunk, hogy a fal nedvesedni fog. 

Jöhet a víz oldalról is: a vályogfal elég érzékeny a csapóesőre. Meglepően sok vizet kap mondjuk egy északi fal. Főleg, ha a fal aljában csak simán összegyűlik a víz, és nem tud sehova elfolyni. 

És jöhet a probléma belülről is: a vályog egész addig „működik”, amíg lélegezni tud. Azaz fel tudja venni a párát, és le tudja adni. Ha a korábbi felújítás során bármi olyan anyagot használtak, ami ezt a „lélegzést” gátolja, akkor a vályog nem tudja leadni a párát, és végül elázik. Ilyen anyag a gipszkarton, a diszperziós festék, külső oldalon az EPS, és igen, sokszor a kőzetgyapot hőszigetelés is. Ez ugyanis hiába teljesen jó páraáteresztő, ha a ragasztásához használt ragasztó meg nem az. 

Tönkrevághatja az érzékeny rendszert egy jó „erős” cementes vakolat, akár kint, akár bent. Ez ugyanis párazáró. Mögötte fog gyűlni a nedvesség, ami nem tud kiszellőzni. Legfeljebb a lábazatra kerülhet a talajtól felfelé némi cementtejes kenés, hogy ne szívja fel a nedvességet a fal. A többi cementes terméket vigyük jó messzire a háztól!

Mi nem jó megoldás?

A bitumenes vízszigetelés az esetek nagy részében nem „működik” megfelelően: a kő vagy tégla alapra ember legyen a talpán, aki rá tudná melegíteni a bitumenes lemezt. Ráadásul hiába kapna az alap kívülről egy vízszigetelést, ha a falazat alatt nincs, akkor vidáman kerülné ki. Annyi, mint halottnak a csók.

A falátvágás is több, mint merész gondolat vályogfalnál: volt már, hogy miután ügyesen besajtolták az acéllemezt a fal alá, kidőlt az egész fal.

Végül az injektálás is kétes eredménnyel járhat: a vályog vízfelvétele többszöröse a kisméretű tégláénak. Literszám önthetjük az injektáló folyadékot, és még úgy sem fog mindenhová jutni.

Elterjedt szokás az is, hogy kívülről jól bevakolják a fal alsó 40-50 cm-ét egy cementes vakolattal. Jó erőssel, hogy le ne essen… Nem is esik le a vakolat, viszont míg eddig „csak” az alsó 40-50 cm volt vizes, ezután már a fölötte lévő 40-50 cm is az lesz. Az történik ugyanis, hogy eddig legalább valamennyit ki tudott száradni az alsó részen, de ezt lezárták. Pár ilyen „felújítási” ciklus, és az egész fal tocsog a vízben. 

Mi a jó megoldás, ha alulról nedvesedik az épület?

Egyszerű: el kell vezetni a faltól és a lábazattól a vizet, ezzel ugyanis a nedvesedés okát szüntetjük meg. Némi talajpárával meg már félkézzel is elbánik a vályogfal, hiszen remekül „puffereli” a párát, ahogy korábban szó volt róla. 

Hogyan vezessük el a faltól a nedvességet? Szivárgórendszerrel! Ez egy szivárgólemezből, egy dréncsőből, némi geotextilből és kulé kavicsból áll. A drénezéssel egyébként a csapóeső kártételének a nagy részét is megelőzzük. Nem az a pár másodperc okozza ugyanis a galibát, amíg a víz lefolyik a falon, hanem azok az órák, amíg megáll a fal aljánál. 

Egy fontos megjegyzés: Az ereszről NE vezessük be a vizet a szivárgócsőbe! A tetőről az eső sokkal gyorsabban jön le, mint ahogy a talajnedvesség vagy a csapóeső leszivárogna. Ezt a hullámszerű terhelést pedig nem minden esetben tudná a  szivárgócső kezelni. A nevében is benne van: szivárgó víz elvezetésére van, nem pedig ömlő.

Hogyan csináljuk?

Fontos, hogy mielőtt nekiállnánk kiszedni a földet a fal mellől, beszéljünk hozzáértő statikussal! 

Szedjük ki a fal mellől a földet, legfeljebb fél méter mélyen, és azt is szakaszosan! A Bobcatet ebben az esetben elfelejthetjük. Ne csodálkozzunk, ha nem találunk „klasszikus” lábazatot, sőt, az alap is max. kisméretű tégla, esetleg döngölt föld. Ha már 60-80 éve áll, nem kell aláalapozni. Vigyázzunk rá, hogy a munkagödör alja kifelé lejtsen a háztól! 5%-os lejtés elég lesz. A külső oldalát rézsűzzük be! 

Ha ki van szedve a föld, rakjunk le egy szivárgólemezt úgy, hogy a gödör aljába is „belehajtogatjuk, és a munkagödör külső oldalán is legalább 30 cm-re felhajtjuk, méghozzá bütyökkel a fal felé. Így a falat is szárítjuk, a vizet is elvezetjük. A másik felét erősítsük fel a falra,  a tetejét pedig lezáró profillal zárjuk le! Így a csapóeső sem megy a drénlemez és a fal közé, és nem támad „hátulról”.

Ha ez kész, fektessünk le egy geotextillel körbevett szivárgócsövet a drénlemez aljára az ábra szerint! Magának a dréncsőnek is kell egy minimális lejtés, hogy el tudja vezetni az összegyűjtött vizet. 

Rakjunk rá kulé kavicsot 15-20 cm vastagon! 

Fedjük be a kavicsot geotextillel! A geo­textil egyik végét hajtsuk vissza a drénlemez külső oldalán, hogy ne mossa bele a földet a kavics közé az eső! Hajtsuk vissza a másik felét a falon lévő drénlemezre, majd töltsük vissza a munkagödörbe a földet a terepszintig! Nem fog az összes visszamenni, hiszen a kulénak is van térfogata. 

Ezután fektessük le a földre a geotextilt az ábra alapján, rakjunk rá pár centi kulé kavicsot és kész! 

Ahogy írtuk, fontos, hogy magának a dréncsőnek is legyen egy kevés lejtése, és az is, hogy tudjuk, hogy hova vezetjük a vizet. A cső végét ugyanis ki kell vezetnünk olyan helyre, ahonnan a víz már nem „talál” vissza a fal alá. Ez akár 8-10 méterre is lehet a háztól. Vagy ha a terepviszonyok miatt nem tudjuk sehová kilejtetni, akkor egy aknába kell, és onnan kell kiszivattyúzni. Sajnos előfordulhat ez – bár a régi mesterek nem voltak bugyuták, és nem mélyedésbe építették a vályogházakat, de előfordulhat, hogy a régi idők terepviszonyai megváltoztak, a terep feltöltődött. 100 év akár 10 cm terep-emelkedést is jelenthet, de az is gyakran előfordul, hogy a szomszéd rátölt az udvarra. Mindez oda vezethet, hogy a ház végül gödörbe kerül. Egy szintezés nagyon hasznos lehet drénezés előtt, vagy már akár vásárláskor is. 

Mi a megfelelő megoldás, ha belülről nedvesedik az épület? 

Sok esetben a vályogház a padló felújítása után kezd el penészedni és nedvesedni. Miért? Földpadlós régi vályogház, a falak alatt nincs vízszigetelés. Csúnya a parketta, mondja a tulajdonos. Szedjük fel, betonozzuk le a padlót, és tegyünk le szép új burkolatot! Igen ám, de ennek az az eredménye, hogy az összes pára, ami eddig a talajból a padlón keresztül el tudott párologni a beltérbe, és onnan szellőzéssel kikerült kültérbe, most nedvesség formájában fog kicsapódni a beton padló alatt, és elkezd felfelé vándorolni a falban. A földpadlós régi parasztházakat így lehet gyorsan elrontani.

Mit tehetünk akkor, hogy a burkolat is szép legyen, és a fal se nedvesedjen fel? Nem betonozni kell, hanem leteríteni egy réteg homokot. Majd fogni egy szivárgólemezt, és geotextillel lefelé ráfektetni a homokra. Így a „puklik” között el tud surranni a pára, és a falak mentén kiszellőzik. A lemez fölé pedig jöhet egy száraz rétegrend: fa tartószerkezet, közé pl. cellulóz hőszigetelés és a kívánt burkolat. 

Gyakori még, hogy nem mindenhol nedves a vályogház, csak ott, ahol túl nagy a páraterhelés, és le van betonozva a padló. Ezek jellemzően a vizes helyiségek: konyha, fürdőszoba. Ha a beton már kész, akkor annyit tehetünk, hogy a faltól kb. tíz centire megvágjuk teljes vastagságban, és csak ezen a 10 cm-es részen szedjük fel a betont. Ezt fel lehet tölteni utána kaviccsal vagy más, terhelhető anyaggal, amire lehet tenni fapadlót (járólapot nem, mert attól ugyanúgy nem tud kiszellőzni). Ha a fal már teljesen átázott, vagy nagy vízterhelést kap (pl. van ott egy zuhanyzó), akkor célszerű kisméretű téglából vendégfalat készíteni a vályogfal elé pár centivel. Készítsünk neki egy minimális alaptestet, majd erre jöhet az öntartó vendégfal. Ezt később le tudjuk vakolni vagy csempézni. A kettő közötti rés kiszellőzését biztosítsuk pl. felfelé, a padlástér felé. (Elég, ha a szerkezeten át tud szellőzni, hiszen a pára zöme úgyis az immár szabaddá tett külső falon keresztül fog távozni.) Így a vályogfal szépen, nyugodtan ki tud száradni kifelé, a vendégfal pedig viseli a „stresszt”. Vigyázzunk azért rá, hogy ez a vendégfal se kapjon túl nagy páraterhelést! Ha a család folyton fürdik vagy főz a helyiségben, tanácsoljuk nekik, hogy építsenek be egy páraelszívót is!

És ha valaki, valamikor elzárta a pára útját, ezért nedves a fal? 

A másik gyakori ok az, hogy valahol van egy olyan réteg, ami a vályog lélegzését akadályozza. Ilyenkor sajnos csak az a járható út, hogy azt a réteget el kell távolítanunk. Ha külső cementes vakolat, akkor azt le kell vernünk. Jó eséllyel nem lesz nehéz, mert ha nedvesedik, akkor úgyis „ledobja” magáról. Levehetjük, mint egy kinőtt ruhát. Ezt utána tapasztással és mészhabarccsal pótoljuk! Végül meszeljük le, vagy akár hőszigetelhetjük is, csak nem mindegy, hogy mivel! 

Ha gipszkarton burkolat van, akkor ezt is le kell vennünk. Egyébként sem illik a teljesen sík felület a vályog rusztikusságához. Ha diszperziós festékkel követett el merényletet a korábbi „mester”, akkor kaparjuk le, és pótoljuk meszeléssel. A lélegző diszperziós és a mészfestékek sem megfelelők, sajnos a vályog az ilyen szempontból „hisztis” anyag.

Jenei László